A sokak által (többnyire a szociális élet redukálásáért) kritizált rádiónak egy vitathatatlan előnye volt: segített az előadóknak, hogy zenéik széles körben, viszonylag hamar ismertté válhassanak.
A magnószalagok megjelenésével pedig elindult a lavina: a szemfüles (bár inkább csak füles) hallgatók gyakorlatilag bármilyen zenét megszerezhettek, ingyen – csak meg kellett várni, hogy a rádió adja. Az internet terjedésével ez a korlát is eltűnt: bármilyen zenét le tudunk tölteni, viszont ezek többsége szerzői jogba ütközik.
Az alapelv (nem megyek bele hosszú, és fárasztó értekezésbe az 1999. évi LXXVI törvényről…), hogy a saját célra történő másolás legális – csak utána nem szabad továbbadni a felvételt. Ilyen értelemben tehát minden TV-műsor, rádióadás (az internetrádió is ide tartozik – később erre is kitérek), de még a boltban vásárolt CD lemezek tartalmát saját célra rögzíteni teljesen legális. A gond ott kezdődik, amikor ezt a tartalmat megosztom valakivel – ez a művelet (jogi nyelven a mű terjesztése) már csak és kizárólag a szerzői jogokkal rendelkező személy joga. (Megosztásnak minősül webrádió üzemeltetése, sőt még egy rövid videó alá vágott zene is.)
Nem muszáj azonban feltétlenül letölteni a lejátszandó zenéket: a legtöbb esetben (megfelelő internetkapcsolat esetén) streamelhetjük is egy erre alkalmas forrásból. Ilyenkor mindig csak az éppen lejátszott szám aktuális momentumai töltődnek le a szerverről egy erre alkalmas lejátszóra – legyen az telefon, PC, tablet, miegymás.
A jogi hozzáállás hasonló, mint az internetrádió esetében: ha a megosztó rendelkezik a zene terjesztéséhez szükséges jogokkal, legálisan terjesztheti – a hallgatók pedig legálisan készíthetnek saját célú másolatot róla. Viszont a felhasználók kezében a gyeplő, ugyanis nem csak pár tucat műsorba hallgathatnak bele: saját lejátszási listákat állíthatnak össze a rendelkezésre álló zenékből, amit aztán annyiszor hallgathatnak meg, ahányszor akarnak – azt az érzést keltve, hogy valóban a saját zenéjüket hallgatják.
A legnépszerűbb stream-szolgáltató a Last.fm, egy brit tulajdonú weboldal, ami – a rengeteg ingyenesen letölthető zeneszám mellett – több ezer előadó zenéit kínálja online hallgatásra. A magyar piacon, érdekes módon mindhárom nagy vetélytárs – a Telenor, a Vodafone és a T-mobile –indított hasonló kezdeményezést, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel.
Nemrégiben a Telenor a Deezerrel közös együttműködéssel vonult be a köztudatba, 20 millió online hallgatható zenével. A stratégiai szövetség nem véletlen: a Telenor (korlátozott időre) ingyenes hozzáférést biztosított a Deezer-hez, illetve a hozzáférés idejére az innen töltött zene nem számít bele az adatforgalomba – ez utóbbi jó reklámszövegnek hangzik a Hipernet terjesztésekor.
Szintén bevált modellnek számít (főleg a magyar, hírhedten garasos piacon), hogy a felhasználók nem pénzzel, hanem az e-mail címükkel fizetnek a szolgáltatásért, lefordítva: hagyják, hogy promóciós anyagokkal felkeressék őket. Ezt a modellt a NoiseTrade alkalmazta a legsikeresebben: innen többnyire ingyenesen lehet zenét tölteni az előadók felfutásában segédkezik (általában Facebookon és Twitteren keresztül). A letisztult, könnyen kezelhető weboldalon keresztül lehetőségünk nyílik pár dollárral támogatni az előadókat (borravalóként).
Sokan azonban szeretnék valóban birtokolni az általuk hallgatott zeneszámokat. Pár évvel ezelőtt nem volt lehetőség út közben, a zsebünkben lévő okostelefonról streamelni a zenéket: otthon, egy internetre kötött gépről át kellett tölteni a ki-tudja-honnan-származó fájlokat. Sejteni lehet, hogy totális káosz kerekedett ebből, egészen Steve Jobs érkezéséig.
Cikksorozatunk befejező részében az online zeneszolgáltatókat fogjuk bemutatni.
