Az első, jelentősebb előrelépést a kézzel írott kották jelentették (13. századtól) - ezt váltotta fel az 1500-as évek környékén a nyomtatott kotta (Gutenberg nyomán), de a zene megosztása még mindig nem volt teljes. Ha valaki zenét akart hallgatni, vagy saját magának kellett megtanulnia zenélni, vagy hallgathatta, ahogy mások zenélnek.
Edison fonográfja mindent megváltoztatott: hordozhatóvá tette a zenét. A koncertterem innentől a templomokból, operákból, bárokból a hallgató nappalijába költözött. Természetesen a hatás messze nem volt összehasonlítható, de
a zenehallgatás meghitt eseménnyé vált,
és azóta fejlődik folyamatosan. A változások pedig az egész társadalom szociális életére kihatnak: az operába járó nagyközönségből fülhallgatós lazagyerekek lettek.
Meghatározó tényezővé vált a zenehallgató eszköz. A fonográf után a rádió, walkman, MP3 lejátszó volt a divat, manapság viszont már a TV-től kezdve a digitális képkeretekig minden tud zenét lejátszani. A rádió terjedt el elsőként széles körben: nem kellett drága lemezeket vásárolni hozzá, rádióhullámokon keresztül érkeztek a szobába a műsorok. A rádió mellett elkezdett fejlődni a hordozható zenelejátszás. Az asztali készülékekből már ismert magnószalag a zsebünkbe került: megszületett a walkman.
A walkman utódjaként pedig színre léptek a digitális MP3 lejátszók. A fiók alján még mindig őrzöm az első igazi MP3-lejátszómat. Előtte kazettás walkman-em volt, így igazi felüdülés volt a zsebre vágható Thomson Lyra PDP2548. A vásárláskor átlagosnak számító belső kapacitás (128MB!) ellenére máig állítom, hogy ez volt a piac egyik legjobb vétele: SD-kártyával volt bővíthető, AAA elemmel működött, és szabvány miniUSB csatlakozója volt (számomra ez 3 olyan előny, ami miatt egy iPod-dal szemben ma is bármikor megállná a helyét).
Az MP3-lejátszók az általuk kizárólag (vagy elsődlegesen) támogatott formátumról, az MP3-ról kapták a nevüket. Ez egy hangtárolásra kifejlesztett fájlformátum, amibe tömörítetten kerülnek a zenék. Itt viszont el is érkeztünk napjaink egyik legnagyobb vitájához (igazából nem is vita, inkább csak egyet-nem-értés):
mi a fontosabb, a hang minősége, vagy a zeneszámok mennyisége?
A probléma ugyanis, hogy a lejátszók belső kapacitása véges. Emiatt terjedt el széles körben az MP3: veszteségesen bár, de sikeresen tömöríti az egyes számokat. A tömörített fájl mérete megközelítőleg az eredeti tizede: gyorsabban le lehet tölteni, és nem foglal annyi helyet. Az algoritmus egyszerű: kukába a nem hallható-, és a domináns hangokkal (amik elnyomnak minden más hangot). Elviekben tehát azt lehet mondani, hogy az MP3 csak a felesleget törli – azonban a gyakorlat (vagyis a vájtfülű audiofil társadalom) nem ezt mutatja.
Hasonló problémák merülhetnek fel a RealAudio kiterjesztésnél (*.ram vagy *.rm). Ezt a formátumot az alacsony sávszélességű, internetes zenelejátszásra tervezték: ha valaki online szeretne zenét hallgatni, vagy internetrádiót keres, ebbe fog a legnagyobb eséllyel belefutni.
Az MP3 legnagyobb vetélytársa az AAC (Advanced Audio Coding), az Apple által fejlesztett, és az iTunes-on terjesztett formátum. Az MP3-nál egy fokkal hatékonyabb tömörítési algoritmust alkalmaz, ami kisebb fájlokat eredményez – azonos hangminőség mellett. Bár a népszerűsége (pont az Apple stratégiája miatt) folyamatosan növekszik, az internet de facto standard kiterjesztése az MP3 lesz még egy ideig…
Az OGG Vorbis (*.ogg) a legnépszerűbb, ingyenes és nyílt forrású vetélytársa az MP3-nak, és az AAC-nek. A szabadalmi zöld jelzés ellenére sokkal kevésbé terjedt el – ennek oka, hogy nem tud komoly előnyöket felmutatni a többiekkel szemben. Említést érdemel még a WMA (Windows Media Audio), a Microsoft elsődleges fájlformátuma, ami viszont pont emiatt nem platformfüggetlen – és ez áll a terjedésének útjába.
Tömörítés nélkül
A brutális „kaszabolós” tömörítés alternatívája, hogy tömörítés nélküli fájlokat másolunk a lejátszóra, ebben az esetben viszont a belső tárterület gyorsan megtelik. Egy CD-ről átvett album ugyan veszteségmentes fájlokat eredményez (általában WAV), mégis csak 2, vagy (jó esetben) 3 szám fért volna fel a Thomsonomra. Az adattárolás korszerűsödése viszont ezt a problémát is megoldotta: egy 160 GB kapacitású iPod-ra több mint 200 album fér rá – veszteségmentesen.
Az előbb említett, Microsoft által alkotott WAV lényege (azt leszámítva, hogy a Windows natívan támogatja), hogy hullámformában tárolja a hangokat, és lejátszáskor egyből a hangszóróra küldi a jelet (tehát nem kell kitömöríteni, mint az MP3-at). A WAV almás megfelelője az AIFF, az Apple QuickTime Player-ével játszható formátum, ami nagyjából ugyan azon az elven működik – de természetesen nem kompatibilisek egymással.
2007-ben azonban elkészült az arany középút, megszületett a FLAC (Free Lossless Audio Codec). Végre nem kellett a minőséget feláldozni a mennyiség érdekében: a FLAC ugyanis képes veszteségmentesen tömöríteni az egyes állományokat. Az pedig, hogy (ahogy a neve is mutatja) nyílt forrású, csak hab a tortán.
Elképzelhető, hogy pont a nyílt forrás miatt az Apple megint inkább alkotott egy saját formátumot, az ALAC-ot (Apple Lossless Audio Codec), amit természetesen az iOS, iTunes teljes mértékben támogat. A FLAC viszont egy fokkal eredményesebben tömöríti a fájlokat, de OSX alatt legfeljebb konvertálni lehet (Apple Lossless formátumba), lejátszani nem.
Végül, és utolsósorban a leghatékonyabb tömörítéssel az APE kiterjesztés rendelkezik. A hangminőség nagyjából megegyezik a FLAC és ALAC fájlokéval, viszont azoknál lényegesen kevesebb helyet foglal. Hátránya, hogy az agresszív tömörítés miatt komoly processzormunkát igényel a lejátszása – emiatt kevés lejátszó támogatja, ami miatt a terjedése is legfeljebb lassúnak nevezhető.
A cikksorozat következő részében a zene forrásával fogunk megismerkedni.
